A mai Budapest földje kiváló feltételeket kínált az itt megtelepedő "városépítő" népeknek. E félezer km2-nyi (525 km2) területen futnak össze, érintkeznek egymással a Kárpát-medence legfontosabb nagytájai:
· a főváros balparti része, a Pesti-síkság az Alföld északnyugati csücske;
· a Budai-hegység a Dunántúli-középhegység mészkőből-dolomitból-homokkőből felépülő, a dunapartig kifutó tája;
· a termékeny mezőföldi lösztábla is Tétényig terjeszkedik,
· míg északkeleten, a város mai határa közelében a Gödöllői-dombvidék lankái magasodnak, az Észak-középhegység, sőt az Északi-Kárpátok előőrsei.
A megtelepülőknek más-más termékeket, produktumokat, előnyöket és hátrányokat kínáló nagytájakat a Duna kötötte össze s választotta el egymástól; Európa második legnagyobb folyója már a történelem hajnalán is fontos viziút, s a jobbpartján futott a Balkánról — s még távolabbról, Kis-Ázsiából, a Földközi tenger keleti partvidékéről — Nyugat-Európa felé vezető útvonal is. A Duna Budapesttől északra és délre eső szakaszán a szigetek, a folyót kísérő széles, árvízjárta-mocsaras árterek egyaránt nehezítették a folyón való átkelést.
A megyeri révhelynél, a mai Óbuda magasságában, s a tabáni révhelynél, az Erzsébet hídtól néhány lépéssel északabbra viszont aránylag könnyű volt a két part közötti átjárás. De alkalmanként a folyó elválasztó-volta kapott jelentőséget, a védvonal szerepét töltötte be a Duna: a Római Birodalom provinciáját, Pannóniát a Duna (is) védte a Barbarikum be nem hódolt népeitől.
Budapest földje téres, de jól védhető térszíneket (Gellért-hegy, Várhegy), melegvizű forrásokat, építőanyagot, az erdők fáját, földművelésre alkalmas völgytalpakat, szőlőérlelő délies, napsütötte domboldalakat is kínált az idetelepülőknek.
E "színpadon" a városi élet korántsem volt folytonos, töretlen; főbb szakaszai a következők:
· Távoli kezdetek (kelta, római "urbanizáció" Budapest földjén)
· A történelem hullámvasútján — Buda, Óbuda és Pest a honfoglalástól a 18. század végéig
· A „készülődés” évtizedei — Budapest a 18. század vége s 1867 között
· Világváros születik — Budapest a dualizmus korában (1867-1918)
· Világégések között tétova város (1919-1945)
· Megszakított polgárosodás — felemás gyarapodás (1945-1989)
· Ismét a városok világpiacán (Budapest jelene)
A Kárpát-medence első "városépítő" népe", a kelta (kb. a Kr.e. 4. század kezdetén jelentek meg a Kárpát medencében) élt is a Budapest földje által kínált előnyökkel: megtelepedtek a Gellért-hegy jól védhető fennsíkján; itt működött messze vidékek legfontosabb "barbár" pénzverőműhelye, s a Tabán lankáin fazekasműhelyek sorakoztak.
De a "világtörténelembe" s a "nemzetközi" urbanizációba akkor kapcsolódott be ez a föld, amikor a Római Birodalom Kr.e. 8-ban a Dunántúlt meghódítva a Dunáig tolta előre határait, s a Dunántúl és a Dráva-Száva köze területén megszervezte Pannónia provinciát. A Birodalom a Dunát követő limes (határ) és birodalmi jelentőségű útvonal biztosítására a folyó jelentősebb átkelőhelyeinél katonavárosokat épített, s őrtornyok, erődítmények sorát emelte.
E katonavárosok egyike volt Aquincum, a megyeri rév jobbparti hídfőjénél, ahol a Duna völgye kiszélesedett s alkalmassá vált a római városeszménynek (síkföldi fekvés, szabályos, sakktábla-alakú alaprajz) megfelelő település befogadására. A katonaváros a stratégiailag fontos révhelyet védte s békés időkben kereskedett is a „Barbarikum" lakóival. Ez a kereskedés, valamint a katonaság ellátása "polgárokat" (kereskedőket, iparosokat, tisztviselőket stb.) is vonzott Aquincumba. A város 194-ben colonia rangra emelkedett (ez volt a legelőkelőbb jogi kategória a birodalom települései számára); középületek, közművek — vízvezeték, csatornázás —, szentélyek, amfiteátrumok szolgálták az igazgatás, a szellemi élet szükségleteit, a polgárok kényelmét, szórakoztatását. A római kori urbanizáció emlékei máig fennmaradtak (az aquincumi romkert, a két - polgári és katonai - amfiteátrum, a Flórián-tér római épületmaradványai, a tabáni rév pesti hídfőjét védő erőd romjai a Március 15-e téren stb.).
Az 5. század elején a Birodalom bukásához vezető "barbár" támadások véget vetettek a római uralomnak Pannóniában. Budapest földjén 8 évszázadon át szünetelt a városi élet, ha a rómaiak kultúrmunkájának maradékait használták is az itt egymást sűrűn váltó népek (hunok, germán törzsek, avarok, szlávok stb.); lakták a romosodó épületeket, használták az utakat, a még álló hidakat, felhasználták a faragott köveket, erődítménnyé alakították át az amfiteátrumokat.
A ritkán lakott, a korabeli nagyhatalmak — a Frank Birodalom és a Kelet-Római Császárság (más néven Bizánc) — érdekszféráján kívül eső, egységes államalakulathoz nem tartozó Kárpát-medencébe 895-896-ban települt be a becslések szerint 400-450 ezer főre tehető magyarság. A helyben talált néptöredékekkel együtt mintegy 600 ezer fő lakta a 300 ezer km2 kiterjedésű szállásterületet. A honfoglaló magyarság félnomád életmódot folytatott. A megtelepedés után mintegy száz évvel értek meg a feltételek az "Európához való csatlakozásra". Magyarország a latin kereszténység felvételével, a dinasztikus kapcsolatok megválasztásával (első királyunk a Német-Római Császárság részét képező Bajorföldről választ magának feleséget) a korabeli megítélés szerint is a Nyugathoz csatlakozott; a pápától nyert korona (1000-ben) a nemzetközi elismerést jelentette a friss állam számára. Az államalapítás utáni másfél-két évszázadban az ország társadalmi és gazdasági viszonyai még nem kedveztek a városfejlődésnek. Az államélet központjai a Dunántúl északkeleti szögletében, a Duna nagy kanyarulatának közelében alakultak ki — Esztergom, az egyházi központ s királyi székhely, Fehérvár, a koronázó város s királyaink temetkező helye, Visegrád, az uralkodók "nyári rezidenciája" —, de valódi várossá legfeljebb Esztergom és Székesfehérvár fejlődött. A mai Budapest területén, a tabáni révhely két hídfőjében - a réven bonyolódó forgalom, az itt összefutó utak mellett - kereskedőtelepek létesültek; a pesti oldalon a 13. század elején izmaelita (mohamedán népcsoport) kereskedők éltek, a telep vásárait messze földről látogatták. 1218 és 1225 között német anyanyelvű telepesek gyarapították az iparűzők és kereskedők számát. Ezeket a - kereskedő - telepeket azonban a mongolok 1241-42 betörése elpusztította.
A 13. században teremtődtek meg a feltételei Magyarországon az árutermelésnek, következésképp a városodásnak; serkenti a városodást az újabb tatár támadástól való félelem is. A tatárjárás (1241) után Pest és Buda megmenekült lakóit s az új betelepülőket IV. Béla a budai Várhegyre telepítette, ott magának palotát, a polgároknak templomot emelt — a mai Mátyás-templomot — s az új várost fallal kerítette. Pest már 1231-ben városi jogot nyert, a Várhegyen épült új település pedig 1244-ben. A tatárjárás után Pest is hamarosan újratelepült, s 1244-ben megerősítették városi jogait. A 13. század folyamán a városkettős, Pest és Buda fokozatosan átvette Magyarország politikai és gazdasági központjának (a "fővárosnak") a szerepét. Itt épült ki, a Várhegy déli harmadán a királyi udvar, palota (Zsigmond és Mátyás fényes királyi udvartartása), Buda és Pest volt az ország legjelentősebb kereskedőhelye. A 15. században Budán 12-15 ezren éltek, Pest lakóinak száma is meghaladta a 10 ezret; a várospár az ország legnépesebb települése, falaik között éltek (1-2 emeletes gótikus majd reneszánsz városi polgárházaikban) az ország leggazdagabb polgárai. A várfalak közé nem is tudták befogadni a betelepedni szándékozókat -- külvárosok keletkeztek. A Várhegy s a Duna között (a mai Bem József utca-Margit-körút-Városmajor utca vonalán futott a városfal) épült fel a Viziváros; az egykori Aquincum helyén állt Óbuda, a mezőváros. Pest is korán kitöltötte a későbbi Belváros helyét; falai a Kiskörút és a Deák Ferenc utca vonalán emelkedtek. A mai Budapest területén még számos település állt (pl. a mai Lukács- és Császárfürdő táján Felhévíz, a Gellért-fürdő környékén Alhévíz, a Várhegy nyugati lejtőin Logod s a mai pesti oldal külső övezetében egy sor falu (Káposztásmegyer, Palota, Csaba, Cinkota, Csepel stb.).
A 15-16. század fordulójának Pest-Budájára először az Európában lezajló gazdasági változások vetettek árnyékot (a gazdaság, a világkereskedelem központja a közelebbi Észak-Itáliából áttevődik Európa atlanti partvidékére; Közép-Európa gazdasági fejlődése, városfejlődése megtorpant), majd a török előrenyomulás véget vetett a dunaparti városok középkori fénykorának; 1541-ben török kézbe került Buda (s természetesen Pest is). Polgárai elmenekültek vagy rabságba hurcolták őket. Buda török katona- és hivatalnokvárossá lett, lakói az Oszmán Birodalom területéről verődtek össze, autonómiával nem rendelkeztek, feladatuk jóformán a katonaság kiszolgálására s bizonyos igazgatási funkciók ellátására korlátozódott. A török csak az erődítményeket tartotta jó karban, néhány fürdőt épített, maga a város pusztult-romlott (Gül Baba türbéje).
A város visszafoglalása (1686) után hamar feléled az elpusztult, eljelentéktelenedett Buda és Pest; jórészt német anyanyelvű telepesek érkeztek a romok közé. Az ország közben a Habsburg-birodalom részévé vált, az uralkodó és a kormányhivatalok székhelye Bécs; az ország jó része felperzselve, elnéptelenedve. A városi élet megteremtője, pezsdítője, a (kézmű)ipar, a kereskedelem jelentéktelen; az egész ország alig több, mint a Habsburg-tartományok (és Európa) hátsóudvara. Pest és Buda lassan eltünteti a romokat, épül, gyarapszik; a 18. század végén lélekszámuk — együttesen — megközelíti az 50 ezret. Ám a városok csak szűkebb környezetük piacközpontjai, szerényvagyonú kézművesek, szatócsok, tisztviselők, szőlőművelők élnek falaik között. Buda és Pest nem több, mint a legnagyobb kisváros egy perifériára szorult országban. Pest városa a 18. század végéig alig lép túl a középkori falakon; a városkapuk előtt legfeljebb vásárterek, néhány "beszálló vendéglő", istállók s a legszegényebbek kunyhói találhatók.
Buda a Várhegyen szorongott s a Vizivárost népesítette be; a Krisztinavárosban néhány külvárosi ház állt; Óbuda szegény iparosok, szőlőművesek, kapások, fuvarosok, Budáról-Pestről kitiltott zsidó kereskedők mezővároskája.
A 18. század végétől Pestbuda jelentősége megnövekedett; egyrészt az ország agrártermékei iránt fokozódó kereslet, a növekvő agrárkivitel (búza, gyapjú, bor), az agrárkonjunktúra legfőbb haszonélvezője lesz az országban; a legtöbb agrárfelesleget produkáló Alföldnek a kivitel irányába eső peremén, a kivitelben-szállításban legfontosabb szerepet játszó Duna víziútja mellett a mezőgazdasági termékek legjelentősebb árugyűjtő, feldolgozó, kereskedő központja. Vásárai országos hírűek, arra az ország egész területéről s külföldről is érkeznek eladók-vevők. Az agrárkonjunktúrához kapcsolódó tőkés fejlődés, a polgárosodás, a függetlenségi-nemzeti törekvések ("reformkor") során létrehozott nemzeti múzeum, könyvtár, színház, a tudományos akadémia stb. hatására a 19. század közepére a két város — de egyre inkább Pest — az ország legjelentősebb gazdasági, kereskedelmi, forgalmi, szellemi központjává lépett elő. A "dolgok" egyre inkább Pestbudán történtek; ide került az irodalmi, színházi élet központja, itt készültek az országos sajtótermékek, innen indultak ki a szellemi, politikai mozgalmak. (Igaz viszont, hogy az uralkodó továbbra is Bécsben tartotta székhelyét, a nemesi országgyűlés Pozsonyban ülésezett, de a magyarországi végrehajtó-hatalom legfontosabb intézménye, a helytartótanács Budán működött.) Pest, Buda és Óbuda lélekszáma a 18. század végi félszázezerről 1831-ig százezer fölé, a polgári forradalomig 173 ezerre növekedett (1851-es adat). A bukott szabadságharc (1848-1849) csak rövid időre torpantotta meg Pestbuda fejlődését, noha politikai-igazgatási szerepe átmenetileg csökkent. A polgári tulajdon, jogrend, intézmények kialakulása gazdasági pozícióit tovább erősítette. Az 1850-es években a kiépülő vasúthálózat központjává vált: az első, Pest-váci vonalat 1846-ban nyitották meg, ezt már 1851-re meghosszabbították Bécsig (Pozsonyon keresztül). 1854-ben Szegeddel, 1857-ben Debrecennel, Nagyváraddal és Araddal, 1858-ban Temesvárral — vagyis az Alföld legfontosabb terménykereskedő városaival — teremtett vasúti kapcsolatot. Ezután Budapest uralta az egész nemzeti piacot. A terménykereskedelemben elfoglalt vezető szerep biztosította a későbbi fővárosnak a meghatározó részesedést a pénzintézeti tevékenységben, a hitelpiacon, az iparvállalatok alakításában. A három város lélekszáma 1870-re 269 ezerre nőtt.
A 18. század végén megindult a földszintes-egyemeletes barokk Pest átépülése két- és háromemeletes klasszicista középületekkel, bérpalotákkal, elsősorban a városfalakon belül. Néhány jeles középület azonban már kimerészkedett a városfalakon kívülre — Nemzeti Múzeum, Színház, a kálvinisták temploma stb. —, de a városból kivezető országutak mentén még csak hézagosan beépült földszintes, külvárosi jellegű városrészek sorakoztak. Majd a 19. század derekán épül be a mai kis- és nagykörutak közötti terület — de a Lipótváros továbbra is építőanyag-telepek, fatelepek, raktárak, malmok, a városból kivonuló bűzös és zajos műhelyek negyede —, s szorulnak a körúton kívülre a vásárterek, kertek, istállók. Buda továbbra is barokk köntösbe öltözött, kisvárosias külsejű település; lassan épül be a Tabán, Újlak, s megjelennek az első nyárilakok a Svábhegyen. A két várost 1848 óta állandó híd, a Lánchíd kötötte össze.
Az elbukott szabadságharc után a császári udvar abszolutorikus módon kormányozta az országot, annak politikai intézményei nem működtek. Az 1867-ben létrejött un. „kiegyezésben” Magyarország visszanyerte (korlátozott) állami szuverenitását, függetlenségét. A kiegyezés után gyors ütemben folyt a polgári berendezkedés jogi, intézményi feltételeinek kialakítása, lehetőség nyílt önálló magyar gazdaságpolitika kidolgozására; a politikailag stabilizált országba áramlott a külföldi tőke. Magyarország agrártermékei továbbra is kedvező piacra találtak külföldön, elsősorban a Monarchia örökös tartományaiban.
Budapest egy közel 20 milliós állam fővárosa, a kiépülő polgári közigazgatás központja lett, számos országos hatáskörű intézmény, hivatal székhelye. Ez sok új munkahelyet teremtett, nagyarányú középület-építést indított el. A magyar államvezetés tudatosan törekedett Magyarország szerepének, gazdasági, politikai súlyának Monarchián belüli növelésére. E törekvések részét képezte Budapest "felfejlesztése" Bécs mellé, a két város rivalizálása. E törekvések jegyében egyesítették 1873-ban Pestet, Budát és Óbudát. Maga a kormány kezdeményezte 1869-ben az akkor még közigazgatásilag független három város egységes tervek alapján történő szabályozását, biztosította a középítkezésekre felveendő hitelek adómentességét. 1870-ben fogadta el az országgyűlés a főváros rendezéséről szóló törvényt, mely tartalmazta a következő évtizedek legfontosabb városrendezési feladatait:
· két új Duna-híd építését,
· a kis- és nagykörút kiépítését,
· a Sugár-út (ma Andrássy út) megnyitását,
· a Duna mindkét partjának szabályozását,
· az alapvető közművek kiépítését.
Létrehozták a széles hatáskörrel rendelkező Fővárosi Közmunkák Tanácsát, megalkották a városépítési szabályzatot (amely a nagyvárosi jellegű beépítést szorgalmazta). Az 1871-ben megkezdődött városrendezési munkálatok a századfordulóra Európa egyik legnagyobb (Budapest 1900-ban Európa 8. legnagyobb városa), legrendezettebb s legmodernebb városává tették Budapestet. 1878 óta működött az elektromos közvilágítás, 1881-től telefonközpont, 1887-ben indult útjára az első villamosjárat s 1896-ban megnyitották a földalatti vasutat (az európai kontinensen az elsőt). Így vált Budapest a külföldi tőke, a technikai civilizáció, az innovációk, az új társadalmi eszmék, művészeti irányzatok hídfőállásává.
A 19. század végén már a gyáripar is rohamosan növekedett, s a főváros az ország legnagyobb ipari centrumává vált. Népessége viharos gyorsasággal gyarapodott; pl. 1890 és 1900 között évente átlagosan 22 és fél ezer fővel. A polgári forradalom és az első világháború között megötszöröződött a lakosságszám, megközelítette az 1 milliót (1910 : 880 ezer).
A város teste a mai Haller-, Orczy, Fiumei utcáig-útig terjedt, de a Kiskörúton kívüli városnegyedek laza, földszintes-egyemeletes városrészei is átépültek, három-négyemeletes bérházak kerültek helyükre. A lakóterületet a nagy helyigényű intézmények zónája fogta közre (temetők, pályaudvarok, lóversenypályák, ligetek, kórházak, kaszárnyák stb.). Budán a lakóövezetek kisebb kiterjedésűek - a Lágymányos csak a századforduló után épül be -; a hegyoldalakra előbb a "második otthonul" szolgáló villák kúsztak fel (elsősorban a Sváb-hegyre), majd a tehetősek kertes lakónegyedi is (elsőként főleg a Rózsadombra).
Az első világháború előtt már álltak a főváros reprezentatív, máig a városképet formáló épületei: az Országház, a Bazilika, Opera, a dunaparti szállodasor, az Iparművészeti Múzeum; Budán restaurálták a Mátyás-templomot, mai formájára alakították a Halász-bástyát, épült a Műegyetem, álltak a Belváros hídjai (Margit-, Lánc-, Erzsébet-, Ferenc József-hidak).
Az 1870-es években gyorsult fel az elővárosok kialakulása (Újpest már a szabadságharc évében községgé szerveződött); Kispest, Erzsébetfalva, Pestszentlőrinc később városi rangot is nyert, s átformálódtak a várost körülvevő agrárfalvak is: Rákospalota, Rákoscsaba, Soroksár, Csepel, Budafok stb.
Világváros született.
Magyarország az első világháború előtt az Osztrák-Magyar Monarchia részeként Európa egyik nagyhatalma volt; a magyar korona országai ( szűkebb értelemben vett Magyarország és Horvátország) területüket tekintve Európa hatodik, népességszámukat tekintve hetedik állama voltak. A központi hatalmak számára vesztes háború után a soknemzetiségű Monarchia felbomlott; a Párizs melletti Trianonban megkötött béke drasztikusan megváltoztatta Magyarország politikai helyzetét, geopolitikai viszonyait, gazdasági potenciálját. A szűkebb értelemben vett országterület (Horvátországot figyelmen kívül hagyva) 67,2%-a, népességének 58,3%-a került más államok fennhatósága alá. Magyarország Európa kisállamai közé került, gazdasága megrendült, elvesztek számára a Monarchia piacai.
Az új országhatár önmagában is strukturális változást idézett elő az ország településhálózatában. Budapest súlya megnövekedett az országon belül; 1930-ban már az ország lakosságának 11,6%-a élt a fővárosban (a később létrehozott Nagy-Budapest területén 16,4%-a). (A népesség számának alakulása, Budapest lakosságának évenkénti változása, Budapest lakosságának tényleges változása 1870-1997). Egyébként helyzete felemásan alakult: nemzetközi presztízse csökkent; gazdasági hátterének összezsugorítása erőteljesen fékezte gazdaságának növekedését; egyes iparágak (főleg az élelmiszeripari üzemek) kapacitása kihasználatlanul állt, a közintézmény-építkezés szinte teljesen szünetelt. Ugyanakkor a korábban felhalmozott tudás, tőke, innovációs készség hatására több modern iparág továbbfejlődött (híradástechnikai ipar, gyógyszergyártás), az önálló vámterület következtében az egyes ágazatok, pl. a textilipar termelése nőtt. Budapest lakosságszámának gyarapodása lelassult (1930-ra érte el az 1 milliót), az elővárosoké töretlenül folytatódott.
A város beépített területe, szerkezete keveset gyarapodott, változott. Nagyobb építkezések a Lágymányoson és Újlipótvárosban történtek s tovább folytatódott a Hegyvidék beépítése. Budán a kisvárosi negyedek — Viziváros, Krisztinaváros — lassan a pesti oldalhoz hasonló sokemeletes bérház-negyedekké alakultak. A Tabán apró, öreg házait elbontották, de a helyükre álmodott új városrész a második világháború kitörése miatt nem épült fel.
Az a magabiztos, céltudatos fejlődés, nagyvárosi élet, amely a századfordulón jellemezte a fővárost, megtorpant, megfakult. Hiányzott Budapest "mögül" egy polgárosodó, gazdagodó ország háttere.
A második világháborúban Magyarország ismét a vesztesek oldalán harcolt; Budapestet 1944. decembere s 1945. február 13-a között — véres harcok után — elfoglalták a szovjet csapatok. A főváros súlyos veszteségeket szenvedett emberéletben, épületekben, vagyontárgyakban. (Elpusztult valamennyi dunahíd.)
A háború következményeként az ország - a Szövetséges Hatalmak előzetes megállapodása alapján - a szovjet befolyási övezetbe került (jaltai egyezmény). Rövid epizódként, alig 4 évig egy majdnem-polgári demokratikus állam szerepelt a történések színpadán, majd az ország éles politikai irányváltással letért — letérítették — a korábban járt útról (1948: a "fordulat éve"). A társadalom s a gazdaság működésének, fejlődésének-fejlesztésének merőben új feltételei támadtak. Megváltozott a hatalom kiválasztásának mechanizmusa, viszonya a társadalomhoz, gyökeresen megváltoztak az elérendő célok, az értékrend, a társadalomszervezés és -irányítás módszerei. Mindez természetesen a főváros helyzetét, fejlődésének irányát is befolyásolta.
Az 1945-1948 közötti un. koalíciós időszak — az élesedő politikai küzdelem mellett — a város újjáépítésének ideje is, noha még az ötvenes-hatvanas években is folyt az elpusztult épületek, létesítmények helyreállítása, pótlása (az új Erzsébet hidat 1964-ben adták át a forgalomnak, a Budavári Palota háború utáni felújítása a nyolcvanas évekig tartott, de a háború pusztításai helyenként még ma is láthatók). Az újjáépítés során a városkép keveset változott, az épületek legnagyobb részét eredeti formájában állították helyre.
A magántulajdon felszámolása, mindenfajta autonómia szétzúzása, a lakosság homogenizálódása nyomán a társadalom elvesztette európai jellegét. A város, mint önkormányzat, gyakorlatilag megszűnt. A városi polgárokból országlakók lettek, akik történetesen Budapesten éltek.
A város nemzetközi kapcsolatai — egy világváros nélkülözhetetlen "kellékei" — elsorvadtak; gazdasági kapcsolatai a KGST kereteiben szerveződtek (legalábbis a hetvenes évek végéig).
Míg a főváros nemzetközi szerepvállalása szerény maradt, országon belüli súlya tovább növekedett. Ehhez hozzájárult, hogy 1950-ben — részben politikai indíttatásból — 23 település Budapesthez való csatolásával létrehozták Nagy-Budapestet. A város területe 525 km2-re, lakossága 1,6 millióra nőtt. Az elővárosok iparának "bekebelezése" után a fővárosban dolgozott a gyáripar alkalmazottainak közel 60%-a. A város a társadalmi-gazdasági élet szinte minden területén kiugró szerepre tett szert; a 80-as évek derekáig valamennyi bank (központ), külkereskedelmi vállalat, könyvkiadó Budapesten tartotta székhelyét, csak itt működött nemzetközi repülőtér stb. 1970-ig a lakosságszám is gyors ütemben növekedett, meghaladta a 2 milliót. Budapest a hatvanas-hetvenes években gazdaságirányító - ipari - hatalmi - szellemi központ.
Az 1948-1952 közötti években a fővárosi ingatlanok túlnyomó többségét, a belső kerületekben 97-98%-át államosították. Az állami lakásépítés az ötvenes évek elején jelentéktelen volt, nem érte el az évi 2 ezer lakást: ettől kezdve — politikai kényszerből is — növelték az állami lakásépítés ütemét. A hatvanas évek végén kezdtek működni a házgyárak, termékeikből épültek a nagy lakótelepek - Újpalota, Kelenföld, Óbuda, Békásmegyer, Káposztásmegyer, Kispest stb. -; ekkor az évente felépített állami lakások száma 10-14 ezer között mozgott. Ez a nagyarányú lakásépítés azonban kevéssé formálta a város arculatát, mert a külső kerületekben, nemegyszer beépítetlen területeken, koncentráltan helyeztek el a lakásokat, 40-50 ezer lakosú lakótelepeken. A belső kerületek képe kevéssé változott. A lakáspiac "befagyasztása", az alacsony lakbérek, a lakáskiutalások adomány-jellege viszont a belső kerületek lakásállományának leromlásához vezettek; a VI., VII., VIII., IX. kerület mellékutcáiban málló vakolatú bérházak, szükséglakássá alakított ületek sorakoztak. E negyedekben később a lakosság is elöregedett, a tehetősebbek elköltöztek, előrehaladt a szegregáció.
A hetvenes-nyolcvanas években egyes területeken csökkent a főváros országon belüli súlya (ipari termelés, felsőfokú oktatás stb.), más területeken viszont még növekedett is a részaránya. Ma Budapest adja az ország GDP-jének több, mint felét, ide irányul a külföldi tőkebefektetések 58%-a, a főváros termeli az exportra kerülő javak 53,5%-át és így tovább. Budapest a nyolcvanas években gazdaságirányító - hatalmi - szellemi központ, tudásigényes iparral.
Budapest már a hetvenes-nyolcvanas években "kinyílt" Nyugat-Európa felé is, s az ott fellépő urbanizációs folyamatok jelentkeztek a magyar fővárosban is:
· A város foglalkozási szerkezetében már 1970-re vezető helyre került az un. tercier szektor (kereskedelem, oktatás, egészségügy, adminisztráció, közlekedés stb.). Az iparban nyilvántartott alkalmazottak fele is adminisztrációs és szellemi munkát végzett.
· A legális és fél-legális magángazdaság az 1970-es években Budapesten kezdett a leggyorsabban terjeszkedni. Az 1980-as évtized közepén az ország magánvállalatainak kétharmada a fővárosban működött.
· A "szovjet blokk" országai közül Magyarország volt a legnyitottabb nyugat felé (Lengyelország társaságában).
· Gyorsan növekedett a város idegenforgalma s a fővárosiak is rendszeresen utaztak külföldre. Volt tapasztalatuk a nyugat-európai életről.
A magyar főváros Közép-Európa kiemelkedő intellektuális központja. Itt él az ország felsőfokú diplomával rendelkező lakosságának közel fele (47%-a), a vezető üzleti menedzserek 80%-a.
Ezen adottságok alapján Budapest a közép-európai változások élvonalába került a nyolcvanas évek legvégén, a kilencvenes évek elején. E megállapítás a gazdasági és politikai életre egyaránt vonatkozik. Ezekben az években Budapest volt a Közép- és Kelet-Európába irányuló nyugati tőke legfontosabb célpontja; annak 30%-a Budapestre került. A határok "megnyitása" lehetővé tette, hogy az európai nagyvárosi rendszer kelet, délkelet felé is terjeszkedjen. Ma Budapest ismét — csakúgy, mint a Monarchia idején — a modernizáció, a külföldi tőke s intézmények közép-európai hídfőállása.
