Aki letekint a Gellért-hegyről Budapestre, Európa talán legszebb városi panorámáját látja maga előtt. E látvány egyes elemei: a hegyek, a síkság, a Duna, mind-mind szerepet játszottak a város kialakulásában. (Budapest látképe a Gellért-hegyről)
Budapest, illetve városelődei a két eltérő jellegű táj - hegység és alföld - Duna vonala menti találkozásánál alakultak ki. A Duna - a korai középkor óta fontos vízi út - Budapest térségében lép ki a hegyek szorításából az Alföldre. Az eltérő domborzati egységek érintkezési vonala, a különböző termények cseréjére alkalmas vásárvonal mindig is fontos szerepet játszott a települések kialakulásában. De miért éppen itt jött létre országos jelentőségű vásárhely a vásárvonal mentén, és - mondjuk - miért nem Vácnál, amely szintén e vonal mentén fekszik, vagy miért nem a mai Budapesttől délebbre? A vásárhely létrejöttéhez jó átkelési lehetőségre is szükség volt. A folyón való átkelés helye elsősorban a hozzá kapcsolódó partszakasz jellegétől függött. A kétszeri áruátrakást igénylő szigetek - így pl. Vác esetében is - eleve hátrányt jelentettek. Az átkelőhely tehát csak valahol a Szentendrei-szigettől délre (és értelemszerűen a Csepel-szigettől északra) alakulhatott ki. De ugyanígy megakadályozhatta átkelőhely kialakulását a széles, vizenyős, áradások alkalmával hosszú időre vízzel borított ártér is. A Duna bal parti, alföldi szakaszán az ártér mindössze két helyen, Pestnél, majd délebbre legközelebb csak Bajánál szűkül össze. A budapesti Duna-szakasz legkeskenyebb, mindössze 285 m széles részénél, a mai Erzsébet-híd térségében kialakított tabáni rév így a megtelepedés újabb fontos elemét jelentette. A vásárvonal, az átkelőhely tehát adott volt, sőt, ilyen módon csak itt, Pest térségében volt adott.
A Kárpát-medencében eleve központi fekvésű terület az átkelőhely adottságai révén maga felé vonzotta az Alföld és a Dunántúl, illetve Észak-Magyarország kereskedelmi útvonalait. Az Alföld felől érkező utak a Budai-hegységet tagoló törések, illetve a hegységet szomszédaitól elválasztó törésvonalak - pl. a ma Budakeszin keresztül Zsámbékra vezető út, a Budaörsi-medencét, illetve a Pilisvörösvári-árkot átszelő út - mentén természetes folytatást találtak nyugat felé. A megtelepedésben fontos szerep jutott az építőanyagoknak: a Budai-hegység fájának, mészégetésre alkalmas mészkövének, téglagyártáshoz szükséges agyagának (pl. a geológiai besorolás szerinti nevében is lelőhelyére utaló kiscelli agyagnak). A domborzati és kőzet-adottságok, az átkelőhely, a Duna mint víziút tehát egyaránt szerepet játszottak abban, hogy a Kárpát-medence természetes központja éppen itt alakult ki.
A város telepítő tényezői között fontos szerepet játszottak a felszíni és a felszín alatti vizek. A Duna – mint láttuk – hajózási útvonalként, ipari- és ivóvízforrásként századok óta és ma is meghatározó földrajzi tényező a város életében.
Amikor a mai város területén az ókorban szállást foglaló kelták településüknek az Ak-ink, vagyis a „bő víz”, más értelmezésben a „jó víz” nevet adták, ezen mégsem a Duna vízét értették. Számukra, mint később az őket felváltó rómaiak számára is, a bő és jó víz a hegyek lábánál fakadó források vízét jelentette. A források a Budai-hegység keleti peremét kísérő szerkezeti vonalhoz, az ún. budai hévizes vagy termális vonalhoz kapcsolódnak.
A magyar főváros egyedi természeti adottsága, hogy területén 123 langyos-, illetve melegvizű forrás fakad. A budai Duna-partot kísérő források északon a Pünkösd- és a Római-fürdőt tápláló 23-24° C-os forrásokkal kezdődnek. Délebbre jelentős gyógyhatású, 24-58o C-os forráscsoport fakad a Lukács, illetve a Császár-fürdő területén, valamint a Gellért-hegy tövében (Rudas- és Gellért-fürdő). A Margit-sziget alatt feltárt termálvizek táplálják a szigeten, illetve Óbudán épült gyógyszállókat. A földtani szelvényről leolvasható, hogy a Budai-hegységet felépítő kőzetek kelet felé, vetődések mentén, egyre nagyobb mélységbe zökkennek le. (A Gellért-hegy szelvénye a Duna geológiai törésvonalával) A főváros keletebbi részein fúrt kutakból fakadó vizek hőmérséklete, mivel ezek egyre mélyebbről érkeznek a felszínre, emiatt jóval magasabb. A városligeti Széchenyi-fürdőt már 1000–1200 m mélyről származó, 73-76° C-os hévíz táplálja.
A hévizek azonban nem csupán gyógyforrásként járultak hozzá Budapest arculatához. A kőzetek, elsősorban a triász időszaki kőzetek repedései mentén a felszín felé igyekvő hévizek üregeket alakítottak, tágítottak ki, az üregek falán kővirágokra emlékeztető kiválásokat, ún. borsóköveket, valamint aragonit-, és gipszkristályokat raktak le. Így jött létre a látogatók előtt megnyitott 7 km hosszú Pálvölgyi- és a több mint 2 km hosszú Szemlőhegyi-barlang, de ilyen hévizes eredetű, ám nem látogatható barlangok rejtőznek pl. a József-, a Ferenc- és a Mátyás-hegy alatt is. A Józsefhegyi-barlang – a budai barlangok között – szokatlanul nagy, 40–70 m hosszú termeiről, 10–20 m magas járatairól, valamint aragonit- és gipszkristályainak mesésen gazdag formáiról egyaránt híres. A barlang kiépítésére – látszólag furcsa ellentmondás – éppen egyedi szépsége miatt nem kerül sor. A reflektorok fényében, a megváltozott hőmérséklet hatására az érzékeny kristályok ugyanis óhatatlanul pusztulásnak indulnának, felszínüket zöldalgák vonnák be. (Borsókővel borított oszlop a Szemlőhegyi-barlangban; Gipszkristályok a Józsefhegyi-barlangban)
A gyógyforrások között említést érdemelnek a Kelenföld, Budaörs térségében a talajvízből fakadó keserűvíz-források, amelyek vize palackozva (pl. Hunyadi János-keserűvíz) kerül forgalomba.
A felszíni és felszín alatti vizeket egyaránt összegyűjtő Duna azonban nem csupán áldásairól, hanem pusztító áradásairól is híres volt. (A Rákos-patak ártere). A legveszedelmesebbek ezek közül a jeges árvizek, amikor tél végén a levonuló jég összetorlódik, és ez a jégdugó duzzasztja fel és vissza a Duna vizét. Ilyen, a Csepel-sziget csúcsánál keletkezett jégtorlasz okozta 1838 márciusában a város legpusztítóbb árvizét. A nagy pesti jeges árvíz kiterjedését mutató térképről (Az 1838. évi árvíz pusztítása a főváros mai területén) a város belterületének domborzati viszonyai is leolvashatóak: kirajzolódnak a jobb part alacsonyfekvésű területei (pl. a Lágymányos) éppúgy, mint a pesti oldal ármentes „szigetei” is. Egy ilyen magaslaton épült később – az ott menedéket talált pesti lakosok felajánlásából – a Szent István bazilika. A város mai topográfiájában a hely domb jellege már egyáltalán nem rajzolódik ki.
A város domborzati viszonyait ábrázoló térképről leolvasható, hogy a közkeletű felfogás, miszerint Buda hegyes, Pest sík, csak részben igaz. (A Budai-hegység egy részlete) A Budai-hegység ugyanis csak a Várhegy és a Gellért-hegy térségében éri el a Duna vonalát, északabbra Óbudán a hegyek előterében viszonylag széles alacsony sík rajzolódik ki, a Gellért-hegytől, illetve a Sas-hegytől délre pedig kifejezetten éles domborzati határral különül el Lágymányos és Kelenföld alacsonyabb térszíne.
A Budai-hegység egyes – a főváros területére eső – hegycsoportjai a térképvázlat alapján is elkülöníthetőek egymástól:
· A Solymári-patak és az Ördög-árok völgyei között helyezkedik el – legmagasabb tagjáról elnevezve – a Hármashatár-hegy (497 m) csoportja. A hegycsoporthoz tartozik a Ferenc-hegy (265 m), a kiépített, látogatható barlangjáról híres Szemlő-hegy (234 m), valamint lealacsonyodó nyúlványként a Rózsadomb is. A hegycsoport, mint a Budai-hegység túlnyomó része, mintegy 200 millió évvel ezelőtti tengerek vízében képződött triász mészkőből és dolomitból áll. Keleti peremén bukkan elő az egykori óbudai téglavetők alapanyaga, a kiscelli agyag.
· Az Ördög-árok völgyétől délnyugatra, illetve a Budaörsi-medencétől északra találjuk a Hárs-hegy - János-hegy - Széchenyi-hegy csoportját. A hegycsoport fő építőanyaga szintén a triász dolomit. Az 527 m magas János-hegy a Budai-hegység legmagasabb pontja, egyetlen 500 m fölé nyúló csúcsa. Ehhez a hegycsoporthoz tartozik az UNESCO Világörökség Listájára felvett Várhegy, a nemrég védelem alá helyezett Gellért-hegy, valamint a növény- és állatvilága miatt természetvédelmi területté nyilvánított, és emiatt csak korlátozottan látogatható Sas-hegy is.
Az M1-es és M7-es autópályák nyomvonalának utat biztosító Budaörsi-medencétől délre – a hegységhez képest – alacsonyabb térszín, a Tétényi-fennsík helyezkedik el. A fennsík mészkövébe mélyítették a budafoki borpincéket.
A pesti oldal domborzata természetesen jóval egyhangúbb. A korábbi folyómedrek, pl. a mai Nagykörút vonalán húzódó Duna-ág napjainkra éppúgy eltűntek, mint a Nagyvárad tér és Orczy-kert vagy a Városliget helyén egykor terpeszkedő mocsarak. A sűrű, többemeletes beépítés miatt ma már alig tűnik fel, hogy kelet felé haladva mégis egyre magasabbra jutunk. A felszín lassú emelkedése az egykor erre vándorló Duna lerakta hordalékanyagnak köszönhető, amely kelet felé fokozatosan magasodó folyóterasz-szintekben őrződött meg. Így az Örs vezér terén már majdnem a Gellért-hegy magasságában tartózkodunk, s – ha a házak közötti szűk kilátás megengedi – lenézhetünk a pesti belváros templomtornyaira.
Buda városképében, a főváros történelmében meghatározó szerepet játszik a Világörökség Listán is jegyzett Várhegy, amelyen a tatárjárás (1241) után jött létre az első állandó település. De vajon miért éppen a Várhegyen, hiszen a tőle délre fekvő Gellért-hegy ugyanúgy, sőt talán még jobban védhető magaslat? A Várhegy előnyei földtani, domborzati adottságaiban keresendők. (A budai Várhegy földtani metszete)
A hegy lapos tetőszintje eleve alkalmas volt a megtelepedésre. Az igazi előnyök azonban az utcaszint alatt rejtőznek. A Várhegy felszínét az egykori hévforrások vízéből kivált, 10–15 m vastag forrásmészkő borítja. A forrás- vagy másik nevén édesvízi mészkőben képződött barlangi üregekbe a békés és háborús időkben egyaránt fontos pincéket mélyíthettek, a házak között átjárókat alakíthattak ki. A Várhegy alatti – részben mesterségesen kiépített – üregrendszer járatainak összhossza mintegy 10 kilométer! (Ebbe a forrásmészkő-rétegbe vájták a mai Várnegyed vendéglőit, illetve a Vár labirintusát is.)
A forrásmészkő alatt pedig a Duna egykori szintjének emlékét őrző folyami kavics helyezkedik el. A kavicsrétegek természetes víztározóként biztosították a település ivóvízét.
A budai Várhegyet éppen e sajátos földtani felépítése emelte ki a hegység különben hozzá hasonlóan meredek lejtőkkel övezett tagjai közül. A platón megtelepülőknek csupán a hegy alapkőzete, a meszes-agyagos budai márga okozott gondot. Az agyagos kőzetben ugyanis a meredek lejtők mentén gyakorta léptek fel csuszamlások. Ha valaki körülnéz a Várhegy alatt átvezető, 1857-ben elkészült Alagút krisztinavárosi bejáratánál, a meredek lejtőre épült lakóházak mögött téglából, betonból emelt támfalakat talál – ezek védik e telkeket a lejtőcsuszamlásoktól.
A város éghajlati képe egyszerre tükrözi Budapest természeti, elsősorban domborzati viszonyait, illetve a nagyváros mint mesterséges képződmény éghajlatmódosító hatásait.
Fővárosunk éghajlata összességében kedvező:
· a napsütés évi összege meghaladja a 2000 órát,
· a Dunántúli-középhegység védelmét élvező területen a szélsebesség mérsékelt, az évi átlagos szélsebesség 2-3 m/s, erősebb széllökések főleg a keletebbi kerületekben fordulnak elő,
· az évi kőzéphőmérséklet 11° C, a leghidegebb és legmelegebb hónap (a –2 – –2,5° C-os január és a 19,5–20° C-os július) középhőmérsékletéből számított évi közepes hőingás kb. 22,5° C,
· az évi csapadék az országos átlaggal nagyjából megegyezőn 611 mm, a legtöbb csapadék (60–70 mm) májusban és júniusban, a legkevesebb (35–38 mm) januárban és februárban érkezik,
· a havas napok száma átlagosan évente 26.
De essék néhány szó az éghajlati szélsőségekről is. Fővárosunk területén az eddig észlelt legzordabb hideg –23,4 °C volt (1929. február 11.), a legnagyobb meleget (39,5 °C-ot) pedig 1935. június 28-án mérték. Az évi átlagos csapadékmennyiséghez képest pedig mértek már Budapesten 989 mm/év, de 326 mm/év csapadékot is. Budapestet sokévi átlagban évente 27 zivatar és 2–3 jégeső sújtja. Száz évente 1–2 alkalommal rövid idő alatt több mint 100 mm-nyi csapadékot hozó, súlyos felhőszakadások is előfordulhatnak.
Az éghajlati elemek területi eloszlásában Buda tagoltabb domborzata, Pest egyhangúbb felszíne egyaránt érvényesül. A hőmérsékleti térképek (A januári középhőmérséklet értékei Budapesten, a júliusi középhőmérséklet értékei Budapesten) – kis túlzással – a domborzati térkép szintvonalait „másolják”, de kirajzolódik a domborzat a csapadékeloszlás térképén is (Az évi csapadékeloszlás Budapesten). Jól elkülönülnek Buda szél- és esőárnyékban fekvő területei, pl. a Pasarét és környéke, Sasad és Kelenföld, illetve a Tétényi-fennsíktól délre fekvő térségek. Pest keleti részének magasabban fekvő folyóterasz-térszínei – a nagyobb csapadékmennyiség révén – ezen a térképen is kivehetőek.
A legsűrűbben beépített pesti kerületek ún. hősziget-jellege olvasható le az évi középhőmérséklet területi eloszlását mutató ábráról: a pestlőrinci meteorológiai állomáson mért 10,5° C-os hőmérséklethez képest a pesti belvárosban 1° C-kal melegebb terület jön létre. A belvárosi hősziget az év minden hónapjában megmarad, de legmagasabb értékét (a pestlőrinci értékhez képest +1,5° C) januárban éri el.
